Kell-e Phd a coaching oktatáshoz?
Avagy: Ki lehet oktató egy a felsőoktatás keretei között indulni készülő vállalati coach képzésen
Az egyetemi éveim alatt két dolog világossá vált számomra: nem szeretnék Amerikában élni, és nem akarok Phd hallgató lenni.
1992
Avagy: Ki lehet oktató egy a felsőoktatás keretei között indulni készülő vállalati coach képzésen
Az egyetemi éveim alatt két dolog világossá vált számomra: nem szeretnék Amerikában élni, és nem akarok Phd hallgató lenni.
1992 decemberében költöztem az USA-ba, a Utah-i egyetem Phd hallgatójaként. Ember tervez, ... A szerelem vett rá mégis mindkettőre, igy tudtam legálisan kijutni a mostani férjemhez és ott maradni vele. Nem bántam meg, nagyon élveztem a Phd programot: a Mormon világ kellős közepén, Salt Lake Cityben német tanszéken tanulni és oktatni igazán izgalmas feladat volt. A szerelem persze Amerikát is megszerettette velem, azóta is sokat köszönhetek annak a világnak, ha nem is vagyok mindig elfogulatlan hive. (Ezt többek közt az is bizonyitja, hogy 2OO8 őszére a gyerekekkel hazaköltöztem és gyakori utazgatásokkal oldjuk meg a családi együttlétet.)
Az amerikai Phd programban annyira sikeresen szerepeltem, hogy egy német professzor arra biztatott, pályázzak meg egy ösztöndijat, hogy az egyetem végeztével is tovább kutathassak. Megpályáztam, megkaptam. Majd elköltöztünk Utahból, jöttek a gyerekek és az élet egész más területén kellett helyt állnom. A szigorlatokat egy 2 hetes gyerekkel még megoldottam, de a disszertáció megírása már nem vonzott, túl nagy áldozatot követelt volna azoktól az emberektől, akiknek szükségük volt a figyelmemre, energiámra, jelenlétemre a nap 24 órájában. A tudományos cimre nem vágytam, az öncélú irodalom elemzés - egyfajta intellektuális maszturbáció - már nem tudott motiválni. Igy tehát a sikeres egyetemi évek és záró szigorlatok után mégsem jutottam zöldágra a Phd-val. Nem bánom, nem hiányzik.
Azaz nem hiányzott egészen az elmúlt napokig, amikor is kollegáimmal együtt közösen szembesültünk azzal, hogy ahhoz, hogy egy gyakorlati orientáltságú, vállalati szektorra épülő belső coach képzést inditsunk egy főiskolán szakirányú továbbképzésként, egyetemi cimeket és rangokat kérnek rajtunk számon. Ez a fő szempont. Nem számit a nemzetközi coach akkreditáció, nem számit a sok éves szakmai tapasztalat, a coach vállalati múlt, a sokirányú coach képzettségünk és a tanulni akarásunk, az állandó fejlődés iránti vágy, nyitottság, a több nyelven folyó szakmai munka. Egy dolog számit, van-e megfelelő betű a nevek mögött.
Egyik gyerekkori kedvenc versem jut most eszembe, biztos sokan ismerik, leirom hát, hátha mással is rezonál:
Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz
Veszekedtem a kisfiammal, mint törpével egy óriás: - Lóci, ne kalapáld a bútort! Lóci, hova mégy, mit csinálsz? Jössz le rögtön a gázrezsóról? Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad az erkélyről a mozsarat! Hiába szidtam, fenyegettem, nem is hederített reám; lépcsőnek használta a könyves polcokat egész délután, a kaktusz bimbait lenyírta és felboncolta a babát. Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta s az asztal tetejére állt.
Nem bírtam vele, tönkrenyúzott, de azért tetszett a kicsi, s végül, hogy megrakni ne kelljen, leültem hozzá játszani. Leguggoltam s az óriásból negyedórára törpe lett. (Mi lenne, gondoltam, ha mindig lent volnál, ahol a gyerek?)
És ahogy én lekuporodtam, úgy kelt fel rögtön a világ: tornyok jártak-keltek körülöttem és minden láb volt, csupa láb, és megnőtt a magas, a messze, és csak a padló volt enyém, mint nyomorult kis rab mozogtam a szoba börtönfenekén.
És ijesztő volt odalentről, hogy olyan nagyok a nagyok, hogy mindent tudnak és erősek s én gyönge és kicsi vagyok. Minden lenézett, megalázott, és hórihorgas vágy emelt - föl! föl! - mint az első hajóst, ki az egek felé szárnyra kelt.
És lassan elfutott a méreg, hogy mégse szállok, nem növök; feszengtem, mint kis, észre sem vett bomba a nagy falak között; tenni akartam, bosszút állni, megmutatni, hogy mit tudok. Negyedóra - és már gyűlöltem mindenkit, aki elnyomott.
Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!... És ekkor zsupsz, egy pillanat: Lóci lerántotta az abroszt s már iszkolt, tudva, hogy kikap. Felugrottam: Te kölyök! - Aztán: No, ne félj - mondtam csendesen. S magasra emeltem szegénykét, hogy nagy, hogy óriás legyen.
Most jöttem rá, hogy nekem ezt jelenti a coaching. Magasra emelni az ügyfeleket, hogy megtalálják a bennük rejlő erőt, hogy rálássanak a helyzetükre, hogy észleljék és használják a különböző perspektivákat, hogy elálljon a lélegzetük és rá csodálkozzanak, hogy lássák, érezzék, érdemes változtatni, megéri belevágni, soha semmi nincs veszve és soha, semmikor nincsenek egyedül. És ehhez kérem szépen nem cimek kellenek, hanem elsősorban alázat, szeretet, nyitottság, szolgálni, segiteni akarás, sebezhetőség felvállalása meg persze sok minden, amit könyvekből, képzésekből, magunktól, egymástól tanulunk meg. Én is, most is, állandóan. Ezt tessék rajtunk számon kérni, de keményen!
Eperjesi Amina ACC business coach www.mystylecoaching.com +36 30 973 4755