Bejelentkezés

Kérjük jelentkezz be, amennyiben még nem vagy regisztrálva az alábbi oldalon teheted meg. Vagy ha elfelejtetted a jelszavad kérjük ide kattints.

Blogger: juhaszdaniel

A szerzők a munkapszichológia, a HR és a szervezetfejlesztés területein is jártas pszichológusok. Mint mindennek, a HR szakmának is vannak pszichológiai vetületei (sőt…).

„Ez az evolúció” – gondoltam magamban, amikor elsuhant mellettem egy alsó tagozatosnak kinéző gyerek, olyanfajta csuklós gördeszkán, ami szüntelen csípőmozgással hajtható (ha valaki tudja a nevét, kérem, írja meg). A fiú elképesztő ütemérzékkel kerülgetett kukát, kátyút, tűzcsapot, és mindezt úgy, hogy közben érintőképernyős telefonján legalább három ujjal aprította a virtuális gyümölcsöket.

Aztán beláttam, hogy az evolúció valószínűleg egészen más tempóval dolgozik, mint az Apple fejlesztői. Persze az ember – készségek és ügyesség szintjén – képes gyorsan alkalmazkodni a rohamos technikai újításokhoz, különösen, ha már csecsemőként is édesanyja iPhone-ját piszkálja. De vajon alapvető emberi természetünk szintjén, életvezetésünk és érzelmi állapotaink tekintetében mennyire tudunk, illetve mennyire kellene együtt mozognunk az egyre nagyobb erejű technikai újításokkal?

Judith McCormick és munkatársai 2012-ben megjelent tanulmánya még azokra az évekre nyúlik vissza, amikor az okostelefonok első nagy generációja hódított, amely elsősorban nem az ifjúság, hanem a dolgozó emberek számára jelentett új lehetőségeket és szokatlan változásokat.

Túlóra buszon, WC-n, ágyban

A kétezres évek elején egyre több cég alkalmazottainak zsebében lapult már egy-egy BlackBerry. A számítógép billentyűzetét is helyettesítő telefon vált az egyik első olyan eszközzé, amely folytonos internet-kapcsolat révén lehetővé tette, hogy a dolgozók az irodán kívül is bárhol hozzáférjenek emailjeikhez, illetve lényegében bármilyen információhoz, és így a munkaórákon túl is aktívan részt vehessenek a munkafolyamatokban.

prague body | prágai test

 

Az persze egy munkaszerződésben sincs benne, hogy egy gyerekével bújócskázó apukának rögtön telefonja után kellene nyúlnia, amikor csak körüzenete érkezik a főnöktől. Ugyanakkor az ember általában törekszik a kontrollra, és szereti tudni, mi történik körülötte – emellett könnyen valódi hátrány is érheti, ha mondjuk kimarad az üzenetváltások folyamából, és később úgy kell bekapcsolódnia a történésekbe, hogy nincs a megfelelő információk birtokában.

Így könnyen kialakulhat egyfajta hallgatólagos elvárás az önkéntesen vállalt „mobil túlórával” kapcsolatban, főnökök és munkatársak részéről egyaránt. Az, hogy az ember eleget is tesz ennek az elvárásnak, a szerzők szerint adódhat abból a függőségekre emlékeztető működésmódból is, ahogyan az ember az információs médiumokkal interakcióba lép. A telefonnal való babrálás egyfajta flow-szerű állapotot tud létrehozni – kizárjuk a külvilágot, lefoglaljuk magunkat, elkerülve a nap „mikro-unalmait”, a sorban állással vagy utazással töltött perceket.

És mivel a telefon mindig kéznél van, a „kísértés” nagy. Mindemellett az ember közben úgy érezheti, hogy hasznos dolgot művel: hatékonyan osztja be idejét, kihasználva az üresjáratokat, és így annyival is kevesebb időt kell majd eltöltenie egy adott feladattal az irodában.

Kapcsolataink valóban meghatározzák a személyiségünket, vagy inkább csak kiegészítik azt? Mi a különbség egyéni és csoportos pszichoterápiák között? Mi az, amiért a pszichoanalitikus szemléletű csoportterápiás módszerek hatékonynak bizonyulnak? Mire való egy hozzátartozói vagy egy bármely más tematikájú csoport? Oriold Károly CSAKIT csoportvezető, módszerspecifikus tánc- és mozgásterápiás csoportvezető és művészetterapeuta válaszolt kérdéseinkre legfrissebb interjúnkban.

Leginkább a csoportterápiás folyamatok mibenlétére, lényegére voltunk kiváncsiak, különös tekintettel interjúalanyunk frissen induló csoportjára, amely a szerelem és szenvedély témájából indul ki, és elsősorban azoknak szól, akik ezen a területen szembesültek olyan kérdésekkel, elakadásokkal, megoldandó problémákkal vagy dilemmákkal, amelyek foglalkoztatják őket. A párkapcsolat és a szerelem a legtöbb pszichoterápiás folyamat egyik központi témája, legyen szó bármilyen egyéni vagy csoportos megközelítésről. Ez a kezdeményezés a csoportos módszerekben rejlő egyedi elemeket és azok előnyeit igyekszik az ilyen témájú kérdések megválaszolása és az önismereti fejlődés szolgálatába állítani.

Chairs in Boats

Mi a különbség az egyéni és csoportos pszichoterápiák között?

Az egyéni helyzetben két személy között zajlanak le fontos interakciók. Ezekből az interakciókból tanul terapeuta és páciens, és dolgozik a változáson. Bonyolult áttételi és viszontáttételi dolgok jönnek létre, lesznek tapasztalhatóak, alakulnak; többek között ezek is tárgyai a terápiás munkának. Csoporthelyzetben abból indulunk ki, hogy azok vagyunk, akikké kapcsolatainkban váltunk. Egyszerre hordozzuk magunkban anyánkat, apánkat, nagyszüleinket, fontos barátainkat, pajtásainkat, sokakat. Ezen „hordozás” egy része tudatos, de a legtöbb kapcsolat, ami bennünk él tudattalan. A saját tartalmainkon túl sok személy részt vett személyiségünk kialakulásában, és a személyek egymással való viszonya is nagyon fontos és lényeges nem csak a mi viszonyunk az adott személyhez.

Azt gondolom, hogy az elakadások mindig egyénen belül történnek. Például, ha valakinek az apja és anyja sokat veszekedett, és ennek tanúja volt, ez a veszekedés folytatódhat egyénen belül is, tudatos és tudattalan szinteken, és vannak olyan személyes nehézségek, amik csak kompromisszummal oldhatók meg. Ha ezek a különböző személyek, akik az egyénben élnek, nem tudnak közös nevezőre jutni, elakadás történik. Ezek az elakadások megjelennek csoporthelyzetben és a csoporttagokkal együtt is, akik tanúi mindennek (és sokszor tárgyai is, hiszen ezek a belső konfliktusok kivetülhetnek más csoporttagokra, vagy a vezetőre). Majd közösen megpróbáljuk - tudatos és tudattalan szinteken egyaránt - megoldani ezeket az elakadásokat. Tehát a tudattalant próbáljuk meg tudatossá tenni.

Kafkát olvasni nem egy könnyed délutáni időtöltés, kikapcsolódás. Nem fellélegzés, nem szórakozás. Mégis zseniális íróként tartják számon, aki kiérdemelte, hogy a világirodalom nagyjainak kerekasztalánál foglalhasson helyet. Halála előtt azzal a kéréssel fordult szeretteihez – elsősorban Dora Dymant-hoz, társához és támaszához, valamint Max Brod-hoz, barátjához -, hogy semmisítsék meg műveit. Barátja azonban nem tett eleget e kérésnek, és kiadatta munkáit, lehetővé téve ezáltal, hogy nyomuk maradhasson, és hatást gyakorolhassanak az utókorra. Azóta számos művészt ihlettek meg alkotásai, és annál is több olvasót gondolkodtattak el.

Kafka 1883. július 3-án, 130 éve született Prágában, az akkori Osztrák-Magyar Monarchiában. Szülővárosa egy egész múzeumot kínál az érdeklődők számára, amelyben megismerkedhetnek a kiváló íróval, a tisztelettudó és csendes hivatalnokkal, a szorongó természetű kisfiúval, a meggyötört testű és lelkű fiatalemberrel, a világában helyét és szerepét kereső prágai német zsidóval, a társra vágyó, de magányos természetű férfivel, múltjával és jövőjével, és mindennel, ami Kafkává tette őt. Ha az ember a híres prágai óraművel (Orloj) szemben állva balra pillant, ráláthat arra a házra, amelyben a kis Kafka élt családjával éveken át.

Világképe, amely egyszerre foglalja magába önmagát, a környezetében élő személyeket, a társadalmat és a jövőt, talán egy sötét és átláthatatlan útvesztőhöz hasonlítható leginkább, amely rémálomszerű képekkel lepi meg a kiutat kereső egyént egy-egy rosszul választott fordulóban. Add föl! (Gibs auf!) című rövid írásában egy ehhez hasonló érzés sejlik fel, s ezen állapot szinte az összes művében fellelhető (ld. Az átváltozás, A per, A kastély, Amerika). 

Ma már természetesnek tűnik, ha mondjuk „párkapcsolati kötődésről” beszélünk. Az emberek keresik mások közelségét, és csakúgy, mint a gyerekek, a felnőttek is vágynak egy stabil kapcsolatra: egy olyan személyre, akire számíthatnak, és akivel együtt könnyebben leküzdhetők a váratlan kihívások. Hosszú

„A megvilágosodás nem más, mint mindig tudatában lenni a maga másságában létező totális valóságnak – tudatában lenni, de közben olyan állapotban maradni, hogy fizikai valónkban létezhessünk, emberként gondolkodhassunk és érezhessünk, szükség esetén bármikor visszatérhessünk a zord és komor logikához.” A fenti

kep.JPGIsmét népi bölcsességeink nyomába eredünk, és megpróbálunk utólagos elméleti bevezetőt írni felmenőink tömör pszichológiai elméleteihez. Helyettesítheti-e a szájhagyomány a szakirodalmi hivatkozásokat? Mennyiben feleltethetők meg egymásnak a közbeszéd kifejezései és a pszichológia fogalmai? Rovatunkban közmondásaink tudományos megalapozottságának gondolunk utána.

Előző alkalommal azt jártuk körül, mennyire fertőző a bolondság. Most nézzünk meg azt, hogyan választanának ősapáink két rossz élmény közül.

Mai bölcsességünk:

Jobb félni, mint megijedni.

Bizony feladja a leckét ez a közmondás, mert bár a félelem és az ijedtség a hétköznapi szóhasználatban jól értelmezhető kifejezések, a pszichológiai fogalmak szintjén nem mindig könnyű rendet tenni.

Már az ókori görög csecsemők is…

Kezdjük a megijedéssel. Már a szóalakból is sejthetjük, hogy itt egy hirtelen lezajló folyamatra kell gondolni – olyan reakcióra, amellyel az ember valamilyen váratlan külső eseményre válaszol. Az esemény váratlanságból adódik, hogy reakciónkat nincs időnk igazán átgondolni vagy kontrollálni, és meglehetősen automatikusan, reflex-szerűen zajlik le, ahogy azt a jelenség egy angol elnevezése, a „startle reflex” is jelzi.

A név egyben utal arra az „összerezzenésre”, amely a testi sérülésektől való védelmet szolgálja veszélyhelyzetben: szemünket összezárjuk, és izmaink megfeszítésével óvjuk érzékeny testrészeinket (pl. nyak, gerinc). Emellett aktivizálódik a vegetatív idegrendszer is, előkészítve az „üss vagy fuss” reakciót, amiről már korábban esett szó. Sőt, a társas támasz reményében egyesek sikoltással is hírül adhatják a vélt fenyegetést.

Azt, hogy mennyire mélyen belénk van kódolva a veszélyhelyzetre adott reakció, szintén jól mutatja a csecsemőknél 4-5 hónapos korig megfigyelhető Moro-reflex (lásd: videó). Ez a velünk született mozgásminta valamikor a túlélést jelenthette, ha anyánk bundájáról lecsúszva újra biztos kezekben akartuk tudni magunkat.

 

Ilyen értelemben a megijedés nagyon ősi folyamatokat indíthat be, és a másodperc törtrésze alatt mozgósíthatja tartalékainkat a túlélés érdekében, ami már önmagában megterhelő élmény lehet (főleg ahhoz képest, ha egyébként csak egy macska suhant el mellettünk). De vajon miért akarunk inkább félni?

kozm2.JPGMinek hihetünk inkább? Őseink megfigyeléseinek, ezeknek a generációkon át érlelődő, de sokszor rejtélyes aranyszabályoknak? Vagy inkább a modern idegtudomány és a szociálpszichológia megingathatatlannak tűnő, de mindig meghaladható eredményeinek? Rovatunkban népi bölcsességek pszichológiai megalapozottságát vizsgáljuk, a tudományos komolytalanság igényével.

Miután legutóbb a folklór két híres madarának értékét mérlegeltük, nézzünk egy közmondást az emberi viszonyokról. Mai bölcsességünk:

Egy bolond százat csinál.

Spóroljuk meg a felesleges köröket, és zárjuk ki annak lehetőségét, hogy a közmondás mondjuk egy különlegesen nemzőképes pszichiátriai betegről és a mentális zavarok örökletes tényezőiről szól. Ugyanígy, bár sokszor hallhattuk tanárainktól, hogy a „hülyeség fertőz”, és magunk mögött tudhatjuk már a kerge marhák keltette pánikot, talán senki nem feltételezi, hogy a „bolondság” úgy terjedhet, mint a nátha...

smedslund1.jpgVannak a brit tudósok, akik a legmodernebb vizsgálatokkal tárnak fel újabb és újabb meghökkentő tényeket, és vannak a 84 éves norvég tudósok, akik leülnek, és elmesélik, hogy is van ez az egész…

A pszichológia bizonyítékokat keres, és ha egy szakember azt akarja, hogy komolyan vegyék, minden állítását lábjegyzettel, statisztikai adatokkal támasztja alá. Jan Smedslund cikkeit olvasva az ember mégsem hiányolja a táblázatokat és grafikonokat, sőt, hajlamos halkan feltenni a kérdést: nincs-e igaza az öregnek?

Kutatható-e az ember?

Smedslund szerint a pszichológiai kutatások meglehetősen messze járnak a pszichológiai gyakorlattól, és szem elől tévesztik az ember alapvető természetét. A tudományos vizsgálatok ugyanis azt tűzik célul, hogy minél megbízhatóbb összefüggéseket, állandó szabályszerűségeket írjanak le. A fizikában vagy más természettudományokban viszonylag jól meghatározhatók efféle „ha A, akkor B” képletetek, és ismételt kísérletekkel, valamint egyéb befolyásoló körülmények kizárásával valóban tanulmányozható egy bizonyos, mérni kívánt hatás.

A közmondásokat feldolgozó elemzéseink után most újabb rovattal jelentkezünk: pszichológiai témájú infografikákat magyarítunk/készítünk nektek. Például ilyeneket: nagyításhoz kattins a képre! Első körben ezzel a washingtonpost.com cikkből származó inforgrafikával ismerkedhettek meg, amelyben a világhírű Myers-Briggs teszt alapját adó C.G. Jung féle tipológiába próbáltak

x

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.

Elfogadom Elutasítom Adatvédelmi központ Adatvédelmi beállítások További információ a cookie-kezelésről