Az álláskeresés lelki gátjai I. - Az álláskereső kommunikációja
Van, aki rengeteg tanácsadás és mindenféle próbálkozás után is hosszú időt vergődik az álláskeresés csapdájában. Ilyenkor a sikertelenség mögött nem az álláskeresési tudás hiánya áll, hiszen azt meg lehet tanulni: önéletraj
Van, aki rengeteg tanácsadás és mindenféle próbálkozás után is hosszú időt vergődik az álláskeresés csapdájában. Ilyenkor a sikertelenség mögött nem az álláskeresési tudás hiánya áll, hiszen azt meg lehet tanulni: önéletrajzot írni, motivációs levelet írni egy idő után már könnyű, csak tárgyi tudás (és persze jó adag szerencse) kérdése, hogy sikeres álláspályázatai legyenek. A sikeres álláspályázat ugye annyit „tud”, hogy eljuttat állásinterjúra, ez a dolga. Semmi egyéb! Ebben simán tudok segíteni, Jobangelként ennyit vállalok, de sokszor látszik: másfajta támogatás is kellene az álláskeresőnek, leginkább lelkiekben.
Mert az állásinterjún csúnyán félremehet a kommunikáció, a bennünk rejlő lelki gátak miatt.
Ezért tanácsolják, hogy légy nyugodt, hideg profi álláskeresőként is, de néha – magunk sem értjük, miért – ez nem megy. Pedig ritka az, amikor az állásinterjún szakmailag nem felel meg valaki. Sokkal gyakoribb, hogy nem sikerül a beszélgetés, nem lesz kölcsönös szimpátia.
Az állásinterjú sajátossága, hogy folyamatos kérdezgetésre épül, amivel akaratlanul is bizalmatlanságot üzen a kérdező – aki többnyire az interjúztató. Az álláskereső pedig nyilván rosszul érzi magát, ha bizalmatlanul állnak hozzá, hiszen a bizalom kulcsfontosságú az állás elnyeréséhez. A bizalmatlanságot érezve egyből szorongani kezd. Ebből rossz reakciók születhetnek, egy ártatlan kérdésből is súlyos konfliktus lehet. Pl. „Miért kellett állást váltania?” Az adott esetben a jelölt sértődötten reagált, mi az, hogy neki „kellett”, neki nem „kellett”, ő maga így döntött. Az interjúztató akaratlanul is megszólított benne egy olyan élményt, ami ezt a kifakadást kiváltotta. Nyilván volt valamiféle kényszer abban az állásváltásban, amit nem szeretett volna a jelölt bevallani még magának sem Hogyan lehet ezt feloldani? Legyen tudatában az álláskereső, hogy teljesen normális az, hogy valami nem felel meg, ezért úgy dönt, továbblép. Ezt nyugodtan vállalhatja, nem kell védekezni. Ezért érdemes lelkileg tisztába kerülni magunkkal: hogy ne vegyük támadásnak, ami nem az, ismerjük fel, hogy az interjúztató nem bántani akar – vagy épp azt is, ha azt akar, mert ilyen is előfordulhat. Akkor nem fognak elragadni bennünket az érzelmek, ha ezeket a lelki gátakat, sérüléseket rendbetettük magunkban –vagy esetleg félretettük, mert vannak sebek, amik nem gyógyulnak varázsütésre.
Fontos tudni, hogy ezek a problémák talán az álláskeresőben sem tudatosulnak, mégis önkéntelenül kompenzálni igyekszik őket, ezzel elérve, hogy az interjúztatók teljesen mást látnak, mint amit ő szeretne láttatni. Pl. azt hiszi magáról, hogy határozottan képviseli az érdekeit és jól bemutatja a tudását, mindenki más pedig egy beképzelt alakot lát, aki mindenki mást hülyének néz. Pedig csak rossz kommunikációs eszközöket használ, mert szorong, ő sincs meggyőződve a saját tudásáról (még akkor sem, ha az a tudás valós). Vagy pont az ellenkezője történik, annyira nyuszi egy állásinterjún, annyira retteg attól, hogy nem őt választják, hogy nem meri a saját gondolatait előadni, pedig azok sokkal jobbak (mindig azok), mint a sablonok. Egyébként meg egy kőkeményen bármit elintézni tudó ügyintéző, csak épp állásinterjúzni nem mer, mert azon az élete múlik (ő így érzi), a munka meg napi rutin, ha jól csinálja, nincs is valós kockázata. A kudarctól való rettegést is lelki sérülések okozzák, de meg kell győznie magát az ilyen embernek racionálisan: mi fog történni, ha ez az állásinterjú most nem sikerül? Összedől a világ? Vagy tanul a helyzetből, és egy következő már sikerülni fog?
A lelki gátak többnyire gyermekkortól épülnek, ezért nem is tudatosulnak: mindig is velünk voltak, nem tudjuk, hogy lehet nélkülük is élni, ezt majd egyszer egy segítő (coach, pszichológus, barát stb.) talán elmondja, és el is hisszük neki. Az általam sokat okolt porosziskola is eleget tesz azért, hogy felnőtt életünket is tönkretegye. Súlyos problémákat okoz a bizonyítási kényszer, ami sok formában jelenik meg. Az álláskereső a családjának, baráti körének próbálja bebizonyítani, hogy amit akar, az igenis reális - pl. magasabb fizetés, mint amit a piac kínál az ő végzettségével, vagy éppen csakazértis ott keres állást, földrajzilag vagy iparágilag, ahol az nincs. Esetleg a volt kollégáinak, főnökeinek akar visszavágni, és olyan helyen keres állást, ahol újra kapcsolatba kerülhetnek, és itt akár esélye lehet bosszúra is. A vevői, partneri körben pl. Ilyen törekvések mellett az eredeti cél, miszerint legyen újra állása, el is veszik. Mire ezt a törekvést elengedi, és belekezd a normális álláskeresésbe, hosszú hónapok telnek el, ami az álláskeresői depressziót is megalapozta már. Ezen az irracionális célok nemteljesülését pedig ugyanolyan kudarcnak érzi, mintha lehetséges célok nem sikerültek volna… Ilyenkor segítőként azzal kezdem, hogy megmutatom: ha a célkitűzés nem volt reális, akkor az nem jelenti azt, hogy egy reális célkitűzés ne hozhatna eredményt.
Párkapcsolati problémára is visszavezethető, hogy pl. akit női mivoltában sértettek meg, vagy soha nem is értékeltek, mint nőt, túlhangsúlyozza nőiségét. Sérülékenységet mutat, vagy épp ellenkezőleg: kihívóan öltözik, viselkedik, túl erős akaratot mutat – a munkáltató szemében irányíthatatlannak, kiszámíthatatlannak tűnik ezzel. Ki akarna ilyen beosztottat? De még egy menedzsment tagja sem szeretne ilyen top menedzsert látni az igazgatóságban. Folyamatosan ellentmond, ellenáll, kérdésre nem válaszol, hanem visszakérdez, felháborodik apróságnak tűnő dolgon – lehet, hogy az neki pont nem apróság!) Esetleg túl zárkózott, túl nyitott – hangsúly mindig a „túl”-on! Sok nő pont ilyenekkel „kiharcolja” magának az alacsonyabb pozíciót, fizetést L Férfiaknál egy interjúztató nő is ellenszenvet válthat ki, önmagában a női mivoltával is. Az ilyen jelölt megpróbál majd fölé kerekedni a beszélgetésben: kioktató, lekezelő lesz, súlyosabb esetben becsmérlő is. Nyilván így nem sikerülhet az állásinterjú, és akkor a HR-es nő lesz a hibás, hiszen az önhiba be/felismerését szintén egy lelki gát fogja megakadályozni – ezzel a fejlődést is. Arról ne is beszéljünk, hogy ezzel a viselkedéssel az interjúztatóban is biztosan meg lehet szólítani valamilyen sérelmet.
Mindezek súlyossága személyiségfüggő, de minden álláskeresőben van egy közös lelki teher: épp változtatnia kell az életén egy másik állással, és ez származhat abból is, hogy megváltak tőle, abból is, hogy ő maga döntött így valami miatt. A karrierje kapcsán valamivel elégedetlen, valami nem kerek… Ebből a lelkiállapotból érkezik a bizalmatlanságot sugalló állásinterjúra, és persze cipeli eddig élete összes lelki terhét is magával.
Hozzáteszem, hogy az interjúztató is cipeli a maga problémával teli zsákját, így túlzás nélkül mondhatjuk: valójában akkor lesz sikeres az interjú, ha egyik fél sem ütközött a maga lelki gátjaiba. Erre törekedni kell, de az egyik fél törekvése ehhez kevés lesz… Bizony, fentiekkel az interjúztatónak is tisztában kell lennie, és a maga zsákját neki is félre kell tennie.
folyt. köv. – Hogyan látja mindezt az interjúztató? Mi a dolga vele?