Protekciós pozíciók
Állásinterjúkon és a magánéletben is gyakran találkozom azzal a véleménnyel, hogy “az igazán zsíros állásokat nem lehet egy “mezei” pályázónak megnyerni, mert arra úgyis valakinek a valakijének a valakijét választják”. Ne
Állásinterjúkon és a magánéletben is gyakran találkozom azzal a véleménnyel, hogy “az igazán zsíros állásokat nem lehet egy “mezei” pályázónak megnyerni, mert arra úgyis valakinek a valakijének a valakijét választják”. Nem kétlem, hogy ez előfordul, sőt bizonyos szektorokban ez gyakorlatilag egy (sajnálatos) trend, azonban mielőtt mindenki lemondana a számára tetszetős pozíciók megpályázásáról, és nagyot legyintve önéletrajzírás helyett panaszkodásba kezdene, hadd mondjam el, hogy
én még sosem találkoztam ezzel…
Azokról a cégekről beszélek, ahol fontosnak tartják a minőséget. Ahol a feladatok elvégzésére a legmegfelelőbb embereket szeretnék megtalálni. Ahol a sikert nem csupán pénzben, hanem munkáltatói brandben, dolgozói és ügyfél elégedettségben mérik. És még sorolhatnám ezeket a nagy szavaknak tűnő, ám a valódi sikerhez elengedhetetlen feltételeket.
Néhány példa…
Az elmúlt években vezetői kiválasztásokkal foglalkoztam. A köznyelvben “zsíros” pozíciókként emlegetett állások voltak ezek, amelyekben bizony igen erős elvárásokat is támasztottak a pályázókkal szemben. Ezek azok az állások, amelyeket sokan szeretnének megcsípni, de csak keveseknek sikerül. Majdnem minden ilyen kiválasztásnál van olyan pályázó is, aki egy már meglévő munkatárs ismerőse, esetleg a felsővezető rokona. Őket ugyanúgy hallgattam meg, mint a “kívülről” pályázókat, és bőven volt köztük olyan, akit javasoltam a következő fordulóra is. Mégis, egyetlen esetben sem fordult elő, hogy ők lettek volna a befutók. Hogy miért? Mert volt náluk jobb. Egy olyan pályázó, aki senkinek sem volt a rokona, akinek nem volt kiterjedt és használható üzleti kapcsolathálója, viszont pontosan olyan személyiséggel rendelkezett, amire szükség volt, és pontosan olyan profi volt a feladatok ellátásában, mint ahogy azt elvárták tőle. Jött, megmutatta magát, és tarolt. A húszéves fiú, aki sokéves tapasztalattal rendelkező pályázókat győzött le. Vagy az adott területen pályakezdőnek minősülő jelölt, aki lesöpörte a profikat a színtérről. Nem, nem azért kapták ők a pozíciót, mert nekik kevesebbet kell fizetni. Ugyanazt a fizetést kapták, amit bárki más is kapott volna.
Mit tudnak ők, hogy csak így besétálnak protekció nélkül?
Elsősorban elhivatottak. Energiát és időt fektettek már a pályázati anyag megírásába is, és amikor felhívtam őket, pontosan tudták, hogy mire és miért jelentkeztek. Releváns információkat adtak a pályafutásukról, célkitűzéseikről már a telefonos megkeresés során is. Az interjúra felkészülten érkeztek, a pozíció általuk ismerhető részleteivel tisztában voltak. Tudták, mit akarnak, és azt jól akarták csinálni. Kreatívak, kiegyensúlyozottak, sallangoktól és fölösleges, átlátszó bullshitektől mentesek voltak. Nem azért akarták elnyerni a pozíciót, hogy ők többek lehessenek, hanem azért, mert pontosan ezt a munkát szerették volna végezni. Belülről motiváltak és tettrekészek voltak. Innovatívak és rátermettek. nem azért, mert fiatalok, hanem azért, mert született profik. Akik vállalják a felelősséget önmagukért is. Akik nem sajnálják az időt a folyamatos tanulásra. Akik hajlandóak fejlődni. És akik mindezek ellenére is alázatosak. A személyiségük volt átütő, nem a szakmai múltjuk. Ez azonban garantálta azt is, hogy amit esetleg még nem tudnak, azt megtanulják. Mert akarják. Tudni akarják.
De hát ez természetes…
Sajnos nem. Vezetői kiválasztások esetén is nagyon sokszor előfordul, hogy a pályázó azt sem tudja, mire adta be az önéletrajzát. Hogy az interjún arról beszél, hogy szerinte nincs már mit tanulnia. Hogy megszokott sablonok szerint akar dolgozni, nem fektet energiát az innovatív gondolkodásba – mert az veszélyes és fárasztó. Hogy saját értékének az eddig betöltött munkaköröket tekinti, nem a személyiségét. Hogy a fejlődés alatt a névjegykártyán szereplő egyre hangzatosabb pozíciókat érti, nem önmaga fejlesztését. Hogy az állást azért akarja elnyerni, mert ezzel ő maga több lehet, egy újabb mérföldkövet áshat le az önéletrajzában, nem pedig azért, mert szívvel-lélekkel ezt akarja csinálni. A szakmai múlt megvan, csak az ember hiányzik mögüle. Épp az, ami nem tanítható – legalábbis a munkáltató által nem.
Konklúzió is van?
Ha levonod, van.
* Megjegyzés: A protekció és a szakmai ajánlás fogalma nem ugyanaz. Ebben az írásban kifejezetten azzal a közhiedelemmel foglalkoztam, amely szerint egy jó pozíció elnyeréséhez az is elég, ha ismerjük a döntéshozót.