A méltóság - ágyruhában
Szkéné Színház: Don Quijote
Ritkán várok így bemutatót.
Ígéretesen hangzott, hogy Pepe és Kapa kipróbált kettőse egy pont nekik való szereppárban látható újra együtt. Ha valamit, hát ezt a színművet nekik írta Cervantes,
Szkéné Színház: Don Quijote
Ritkán várok így bemutatót.
Ígéretesen hangzott, hogy Pepe és Kapa kipróbált kettőse egy pont nekik való szereppárban látható újra együtt. Ha valamit, hát ezt a színművet nekik írta Cervantes, és ha valamiben igazán jók, az a fanyar komédia. Az, hogy a darabot Rába Roland rendezi -ahogy manapság mondani szokás-, már csak habony a tortán.
Hanem ez a komédia a fanyarabbnál is fanyarabb. Pedig van benne minden: üzekedés, gatyába szarás, bottal kergetőzés és harsányság doszt.
A helyszín és a díszlet azonban egy elfekvő intézet szobája, ezért Kapa és Pepe pizsamában játszák végig az előadást.
A pizsama szociálisan diszkomfortos ruhadarab - maga a kiszolgáltatottság.
A konvenciók szerint élők pizsamában többnyire csak rendkívüli vészhelyzetekben mutatkoznak idegenek előtt: süllyedő óceánjáróról vagy égő házból menekülve, esetleg nagybetegként, párnák közt.
Álmában mindenki védtelen, hovatovább az ágyruhás ember már (vagy még) nappali, társadalmi, homo politicus létének emigránsa.
A pizsama, úgy is mondhatnánk, az álom, a máshol-lét jelmeze.
Ahogy a pikareszk műfaja: a lovagregény pizsamában, úgy
az álmodozás: a lélek pizsamája.
Ott pedig, ahol nappal is mindenki pizsamában van, az a kórház világa.
Kórházi betegként elvesztjük identitásunkat és nevünket is: „ketteske” lesz belőlünk, jó esetben „bácsika”.
Egy ilyen kórházi szoba lakója a pizsamás Kapa és Pepe, azaz a búsképű lovag és hű szolgája.
Védtelenebbek ruhátlanul sem lehetnének: az öregek kiszolgáltatottsága ül szemükben. Csak nézzük őket és megrendülünk.
Játszaniuk sem kell: Kapa és Pepe megöregedtek, velünk együtt. Pedig külsejükben kortalanok voltak mindig is és most is azok. Kapa már húsz éve is kákabélű, mindig kissé másnaposnak tűnő nyegle nyakigláb, Pepe kölyökképű, két lábon csetlő-botló bocsánatkérés.
Csak a szemük öregedett meg, és a mozdulataik.
Rájuk nézünk, és magunkat látjuk, színről színre.
Egy pillanatra, vagy tán többre is, a saját öregségünkre gondolunk. A saját, csak néha megtapasztalt védtelenségünkre, titkolt esendőségünkre, amit az öregedés majd állandóvá és idővel eltitkolhatatlanná is tesz.
Az álmainkra, amelyeket magunknak sem meséltünk el, és hamarosan túl késő lesz, hogy megvalósítsuk őket.
Mert vén bolondok még lehetünk, de a hőstettekhez már lassan késő lesz.
Kapa és Pepe jelmeze nem a pizsama.
Tetőtől talpig méltóságba burkolóznak, és Don Quijote lovag minden küzdelme a ennek méltóságnak megtartása.
Mert lám, a méltóság: öltöztet.
(A képek különféle korok és mesterek illusztrációi Cervantes művéhez.)