Nem akarunk motivációt!
Évezredek alatt teleszemeteltük az univerzumot a motivációról alkotott gondolatainkkal, ötleteinkkel, kísérleteinkkel, modelljeinkkel, elméleteinkkel és főként sikertelenségeinkkel.
Teleharsogtuk a világot olyan ösztönzőkkel, mint
Évezredek alatt teleszemeteltük az univerzumot a motivációról alkotott gondolatainkkal, ötleteinkkel, kísérleteinkkel, modelljeinkkel, elméleteinkkel és főként sikertelenségeinkkel.
Teleharsogtuk a világot olyan ösztönzőkkel, mint a delegálás, a pozitív visszajelzés, a felhatalmazás, a kiteljesedés, a kiválóság és az inspiráció. Végül az egészből marad az egyelemű motiváció: a piszkos anyagiasság.
Merthogy mi is a tényleges szándéka annak, aki fennen hirdeti, hogy motivál? Ez a valaki nem akarhat mást, mint rávenni, ráédesgetni vagy akár rákényszeríteni a másikat arra, hogy megcsinálja azt, amit önszántából nem cselekedne. Mert ha önszántából teszi, akkor minek oda bármiféle motiválás?
Így hát a fennköltség leplébe burkolózó motiváció igen gyakran nem más, mint megtévesztés, megvesztegetés és manipuláció attól, aki a pénzt adja, míg behódolás és prostituálódás annak, akinek a gázsi jár.
S hogy sajog-e emiatt a lelkünk? Meglehet. De mégis így van jól! Hiszen páratlan képességekkel alkalmazkodunk a lehetőségeinkhez. Rég nem keressük már a munkában a motivációt, a kiteljesedést, az inspirációt és a felhatalmazást.
Néhány szenvedélyes bolondon kívül már csak a fizetésért járunk a gyárba és az irodába, és nem epekedünk másért, mint minél kevesebb melóért, és annál több lóvéért, hogy minél gyorsabban elhúzhassunk oda, ahol a "manit" akár valódi, akár hamis örömökre cseréljük. Szinte már mindegy. Csak el innen valahová!
El innen oda, ahol senki nem akar bennünket semmire sem motiválni! Oda, ahol csak úgy egyszerűen hagyják, hogy azt tegyük, ami a legnagyobb örömet okozza nekünk, vagy legalábbis azt, ami a legkevésbé fáj.