Fél 8-as zombi
Reggel fél 8. Ülök a metrón magamba roskadva. Tegnap késő estig dolgoztam, és most kutyául fáradtnak érzem magam. Újra átélem, ahogy elönt a megszokott reménytelenség. Megadóan szállok át a Deákon, félhalott fél 8-as zombik
Reggel fél 8. Ülök a metrón magamba roskadva. Tegnap késő estig dolgoztam, és most kutyául fáradtnak érzem magam. Újra átélem, ahogy elönt a megszokott reménytelenség. Megadóan szállok át a Deákon, félhalott fél 8-as zombik társaságában. Mély depressziómból „sirály” hang riaszt fel.
- Helló! Hát már meg sem ismersz? Én vagyok Te!
Fél fokkal felé fordítom a fejem. Gyanakvón sandítok rá. Tényleg olyan, mintha ... De nem. Ez mégsem lehetek én! Hiszen ennek a tagnak az arcára varrták a vigyort. Boldog, vidám, frissen vasalt. Ugrándozik féktelenségében. Színes és harsogó, mint egy török bazár. Reggel fél 8-kor magasról lesajnál a világ összes bajára.
- Ha Én egyszer Te lehetnék! – sóhajtok ki méla magányomból, hagyva magam tovább sodortatni a tömeggel egy újabb nap értelmetlenségébe, míg a boldogság a saját képmásommal elszökell az ismeretlen örömök birodalmába.