Elengedés azaz hogyan érjük el a „lesz, ami lesz” állapotát
Bizonyára már sokan olvastatok cikket az elengedés fontosságáról. Manapság ez egy igen divatos eszmeiség és koncepció, amely lépten nyomon fáradhatatlanul felüti az orrát életünkben, mondandónkban vagy a barátaink tanácsaiban, hogy
Bizonyára már sokan olvastatok cikket az elengedés fontosságáról. Manapság ez egy igen divatos eszmeiség és koncepció, amely lépten nyomon fáradhatatlanul felüti az orrát életünkben, mondandónkban vagy a barátaink tanácsaiban, hogy „Szerintem ezt már el kellene engedned!”. Az elengedés fontosságával, kihívásával és nehézségeivel szerintem mindenki tisztában van; ennek legnagyobb bizonyítéka az a rengeteg írás és jó-tanács, amivel nap mint nap találkozik az ember.
Az „elengedés” szó gyakori használata miatt sokat gondolkodtam, hogy hogyan tudnám másként megfogalmazni ezt az érzést, ami munkálkodik bennem már több hete, amióta sabbaticalomat töltöm Ázsiában. A legközelebbi, ami eszembe jutott, az a „belazulás”, ami valójában tökéletesen leírja azt a „laza állapotot”, amibe az ember kerül, amikor végre egy nagy lélegzettel elenged egy addig dédelgetett koncepciót vagy elvárást.... Ezt a jelenséget úgy is szoktam nevezni, hogy a „lesz, ami lesz” állapota.
Ez az első lecke, amit kaptam Dél-Kelet Ázsiától az elmúlt 1 hónapban. Egy jól-szervezett tudatos embernek tartom magam, aki a google naptárában akkurátusan vezeti az időpontjait, feladatait és határidőit. A mindennapokban arra törekszem, hogy az előre betáblázott feladatokat, találkozókat a lehető legmaximálisabb módon teljesítsem. Ez a projekt-orientált gondolkodás nagyon jó keretet tud kölcsönözni a napjaimnak és a környezetemnek. Mondanom sem kell, hogy ezt a pontosságot ezáltal valamilyen szinten meg is követelem a környezetemtől is...ami otthon, Budapesten, hellyel-közel működik is kisebb-nagyobb bosszúságokkal.
Ezek a „kisebb-nagyobb bosszúságok” képezik otthon a mindennapi konfliktusaimat, mind önmagammal szemben, amikor nem vagyok megelégedve a teljesítményemmel, mind másokkal szemben – közvetlen és közvetett kapcsolataimmal - és a körülményekkel, amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan én elképzeltem. Igen, igen...törekszem arra, hogy irányítsam, mederbe tartsam az életem, amennyire tudom és ez persze rengeteg meló, energia és potenciálisan sok bosszankodással eltöltött idő....amolyan igazi „irányító” típus vagyok.
Belemehetnénk abba, hogy miért is vagyok ilyen (aminek tudatosítása önismereti szempontból elengedhetetlen is), de a „belazulás” megtapasztalásához valójában nincsen szükség arra, hogy tudatában legyek, hogy ezt a hozzáállást kitől is másoltam le....
2014 december 30.-án keltünk útra párommal, hogy 3 hónapos sabbaticalunkat Dél-Kelet Ázsiában töltsük el. Útunk során összesen hat országba szeretnénk eljutni. Utazásunk célja, hogy napi szinten hozzuk meg döntéseinket, így ez azt is jelenti, hogy utazásunk állomásai napi (sőt sokszor órás) szinten változnak. (Most éppen egy Krabi nevű Thai kisvárosban vagyunk, ahol eredetileg azt gondoltuk, hogy két éjszakát fogunk maradni...a valóságban viszont most fogjuk tölteni a negyediket.)
Alapértelmezett irányító jellemem persze sztrájkolt az első hetekben. Elvárásaimtól vezérelten (amely egy alap-ismérve az irányító típusú embernek) sok csalódás is ért, mert egyszerűen nem úgy történtek a dolgok, ahogyan én elképzeltem, hiába is szerettem vagy akartam, hogy másképp legyenek! Bosszus voltam a szingapúriakra, mert a tojást nem egyszerre hozták a kávéval, a taxisra, hogy nem tudta pontosan az útat, a recepciósra, hogy nem tud angolul és még sorolhatnám tovább a mindennapi bosszúságokat, amelyek értek... Egyszerűen bosszantott, hogy nem úgy történnek a dolgok, ahogyan az én nagy könyvemben le vannak írva.
Hamar rá kellett jönnöm, hogy így nem lesz ez egy paradicsomi út, ha nem tudok belesimulni az élet hozta helyzetekbe, és nem engedem el az elvárásaimat, amit inkább úgy lenne inkább helyes mondani, hogy nem építek elvárásokat a jövőre nézve. Megfigyeltem, hogy amikor elvárásaim vannak, akkor egyrészről igazából csak magamra és a saját igényeimre figyelek, fittyet hányva a körülöttem lévő emberekre és dolgokra. Másodsorban, nem figyelek a jelen eseményeire, hanem folyamatosan azzal foglalkozom és tervezem, hogy mi lesz a következő 5, 10 percben, órában stb, így az új lehetőségeket vagy változásokat sem veszem észre. Harmadsorban, rá kellett eszmélnem, hogy ezzel a viselkedéssel azt a rejtett célomat szolgálom, hogy mindig mindenből jól és boldogan jöjjek ki, ami – legyünk őszinték – hosszútávon nem nagyon kivitelezhető....
Úgy tudnám talán összefoglalni, hogy ebben az állapotban nem vagyok a jelenben és valójában nem figyelek a körülöttem lévő személyekre és eseményekre, mert el vagyok veszve az elképzeléseim által felépített dzsungelben.
(Érdekes megfigyelés még, hogy az elvárások/a helyzetek kontrolálása pont azt a célt szolgálják, hogy elkerüljek egy jövőbeni potenciális bosszúságot és elégedettség töltsön el. Miközben pont ezzel a hozzáállással, szemlélettel tudom magamat leginkább kitenni jövőbeni potenciális csalódottságoknak, mert leszűkítem a lehetőségeket egy opcióra...)
A hosszútávú kiegyensúlyozottságom érdekében az utazásunk második hetében úgy döntöttem, hogy arra fogok törekedni, hogy tudatosan búcsút mondjak az elképzeléseimnek és elkezdjem helyére tenni a bennem lévő „irányítót”. Ez azt is jelenti, hogy megtanulok „belelazulni” helyzetekbe ás „hátradölni” és hagyni, hogy menjenek az események. Megtanulom továbbá elfogadni, hogy mindig lesz valahogy, hogy vannak jó és rossz napok, hogy van, amikor meg kell tudni állni és van amikor igenis el kell indulni és belemenni olyan helyzetekbe, kihívásokba, ami a komfort zónámon kívül esik.
Ezt nevezem én a „lesz ami lesz” állapotának, ami nem egy elvont koncepció, hanem szimplán egy döntés; a döntésem pedig az, hogy hagyom menni a dolgokat abba az irányba és árammal, amerre haladniuk kell és én csak azzal foglalkozom, hogy „belecsatlakozom” ebbe az áramba. A döntés mellé elengedhetetlen, hogy a jelenben tudjak maradni - amennyire lehet - és figyeljek a körülöttem lévő emberekre, pillanatnyi eseményekre, lehetőségekre, változásokra és még megannyi jelenségre.
Így a kulcs akkor 3 lépés: a döntés hogy engedek, a jelenben levés és a figyelem gyakorlása. Nagyon szűkre szabva, ez lenne a recept....ez persze nem egy olyan dolog, amire egyszer rájön az ember és utána minden megy magától...ezt minden nap tudatosan elő kell vennem, és „gyakorolnom” kell... A gyakorlás meg majd lassan, de biztosan, de egyszer majd átalakul szokássá.
Egy hosszabb ideig tartó szabadság - sabbatical, messze a mindennapoktól, napi begyakorololt szerepektől, viselkedésmintáktól, hétköznapi rutinoktól ezt tudja megadni: segít felismerni önmagunknak azt az oldalát, ami hátráltatja a kiegyensúlyozott életünket és egyben segít előhozni eddig „rejtett képességeinket”(más egyéb előnye mellett). Én azt tapasztaltam, hogy egy szokványos 1-2 hetes „rutinszerű” nyaralás alatt nem töltünk el annyi időt távol a mindennapoktól, hogy úgy igazán rálássunk életünkre külső szemmel. Sőt ezeken a vakációkon inkább abban az állapotban vagyunk és maradunk, hogy kikapcsolódjunk és ne is gondoljunk önmagunkra és az otthoni kihívásokra. Ez is persze egy jó pihenési mód, mert így a nyaralás alatt felszedett többlet energiákkal tudunk visszatérni a mindennapi életünkbe. Viszont – saját tapasztalatom azt mutatja-, hogy sokszor áttörő tapasztalásokat önmagunkkal és életünkkel kapcsolatban az tudja megadni, ha elszakadunk szokványos életünkből és elmegyünk sabbaticalra. (Itt szeretném azt is megjegyezni, hogy egy előre megtervezett rövidebb sabbatical is vezethet felismerésekhez és változásokhoz. Gondoljunk csak arra, hogy milyen hatással lenne rád egy 1 hetes túlélő tábor?).
Mindenkinek ajánlom a sabbaticalt, aki valami áttörő megtapasztaláson szeretne átmenni, és számára szokatlan élethelyzetek megélésével meg szeretné tudni tapasztalni személyisége, élete rejtett, kiaknázatlan területeit. Én az egzotikus országokba való utazást választottam, de a sabbaticalnak amúgy végeláthatatlan más fajtája is létezik: önkéntes munka vállalása, tanulás, egy könyv megírása, családdal való időtöltés, elvonulás, és még sorolhatnám...mindenkinek más és más személyiségének megfelelő sabbaticalja van, aminek a feltérképezésében tud segíteni a sabbatical coaching.
Köszönöm, hogy elolvastad a gondolataimat és remélem, hogy az írásommal hozzátettem valamit a napodhoz és egy lépéssel közelebb kerültél a saját sabbaticalodhoz.
Minden jót! - Lā k̀xn! (thaiul) Németh Mónika
Blogtársam, (Móni) bejegyzése legalább két gondolatot indított el bennem: 1. Egy utazás akkor jó, ha elérjük a „Bárhová mész, ott vagy” (Jon Kabat-Zinn) állapotot: Mindfulness (éber figyelem) - erről nemrég olvashattatok az egyik HR-blogban (http://www.hrblog.hu/chn/2015/01/30/mindent-szognek-latsz/) és erről még majd mi is írunk 2. És eszembe jut egy régi dal refrénje: „Que sera sera.., Ahogy lesz, úgy lesz…” Ezt javasolom dúdolgatni mindenkinek, akik könnyebben szeretnének elengedni dolgokat. :) Akik nem ismerik, vagy szeretnék újra meghallgatni, - a sok-sok változatból - íme, egy: https://www.youtube.com/watch?v=txH2jI9f7Ec
CsL
www.inspiralocoaching.com