Munkánk és életünk értelme
Szerző: Zsótér Gina
Régi kérdés: Azért dolgozzunk hogy éljünk, vagy azért élünk hogy dolgozzunk? A válasz nagyon nem mindegy. A munka ahhoz az alapvető emberi igényhez kapcsolódik, hogy produktívak legyünk valamilyen kapcsola
Szerző: Zsótér Gina
Régi kérdés: Azért dolgozzunk hogy éljünk, vagy azért élünk hogy dolgozzunk? A válasz nagyon nem mindegy. A munka ahhoz az alapvető emberi igényhez kapcsolódik, hogy produktívak legyünk valamilyen kapcsolati kontextusban és szociális függőségben.
A munkánk a saját sokszínűségével kapcsolatot jelent a környezetünkkel és saját magunkkal is természetesen. Milyen is ez a munka: rutinból vagy hivatásból csináljuk vagy szükséges rosszként éljük meg és csak pénzkeresésre jó?
Sok egyedül élő coaching ügyfelem magánéleti hátterére tekintve egyértelműen kijelenthető, hogy a munka az a tevékenység, amely életük fő értelmét adják. A saját aktivitásaink definiálnak bennünket és egy ’szociális hintát’ is képviselnek és megadják a társadalmi pozíciónkat. Lehetünk hasznosak mások számára, vagy hatékonyak, sikeresek, megbízhatóak. Azt amit teszünk segít bennünket abban, hogy jobban meglássuk magunkat mások szemében, vagy azt is, hogy kik szeretnénk majd lenni.
Miért is élünk valójában? (ezt nem költői kérdésnek szánom!)
Az időnk (ami nem növelhető semmilyen formában!) nagy részét a munkahelyünkön töltjük. Sokunknál felmerült a gondolat, hogy valamilyen ’építő’ tevékenységet is végezzünk, túl a munkahelyi ’roboton’.
Mit értünk a munka alatt?
A munka egy alapvető humanisztikus szükséglet, egy szociális függőség, egy olyan igény, hogy aktívak legyünk, produktívak valamilyen irányban. Hogy másokkal együtt részesei legyünk projekteknek, másokért vagy éppen másoknak köszönhetően. A tetteink definiálnak bennünket?! Megmutatjuk magunkat valamilyen formában a szociális környezetünkben. Hasznosnak érezzük egymást, hozzáértők vagyunk valamiben. Amit teszünk, dolgozzunk segít megérteni kik is vagyunk a többiek szemében. Vagy amik szeretnénk lenni saját magunk előtt.
Az egyik ügyfelem szerint: a stressz és a ’nincs időm’ érzés között a szabadidő már csak egy olyan epizód amikor vagy a háztartási dolgokat végezzük vagy a pihenést valamelyik formáját iktatjuk be. Igen, meg a szórakozást. Csakhogy éppen a szórakozás az, ami sokszor visszairányít abba a szofisztikált természetellenes térbe, amelyek azért jöttek létre, hogy azt a pénzt, amit munkával kerestünk meg újra ’befektetésre’ elkerüljön tőlünk: plázák, szórakozóhelyek, bevásárlóközpontok, stb.
A munkahelyi dilemmáink akkor jelentkeznek, amikor olyat kell csinálnunk tartósan, amit nem szeretünk vagy nem akarunk. Vagy többet mint amennyit szeretnénk. Ez a ’holdárnyékos oldala’, amikor a modern munkahelyekről van szó. Azon kívül, hogy jól keresünk kénytelenek vagyunk naponta átélni a munkahely negatív hatásait. Lehet fárasztó, frusztráló vagy akár „mókuskerék’ jellegű is.
Egy coachee elmondta, hogy amikor szabadságot vett ki, hogy lekapcsolódjon pár napra a munkahelyi körbenjáró gondolatairól, nem ment jól a folyamat. Állandóan ’csinálni’ akarta a rutinját- a munkáját. Nem találta a helyét otthon, mintha fölösleges lenne otthonában az ember! Életünk 1/3-át a munkahelyünkön töltjük és eljutunk oda, hogy már nem is gondolkodunk azon a természetes igényükön, hogy valami építő dolgot hozzunk létre, túl azon, hogy valamilyen munkahelyen dolgozzunk. Elszoktunk attól, hogy amit csinálunk azzal fejlődünk is kellene? Elszoktunk attól, hogy tudjuk önmagunkat jól értékelni, függetlenül attól, hogy mekkora a pozíciónk - nem csak pénzügyileg, hanem szociálisan is.
A francia szociológus Baudrillard leírta, hogy az igényeink többsége még csak nem is valós, hanem kreált. A fogyasztói társadalmunk, a reklám ipar által létrehozott igényeket magunkénak hisszük. Egyre többet kell dolgoznunk, hogy egyre többet vásárolhassunk. Valótlan igényeink és néha valótlan drámáink is vannak - de valósnak érezzük őket! Azt érezzük, hogy csak az az egy út van számunkra, amit a mediából sugároznak felénk.
"Annyi munkám van, hogy nincs is időm másra”. Ez valóban egy felvállalt mártír szerep, amely fantomja alól nincs is menekvés? Egyenlőségjelet teszünk a munkában töltött idő és a jó értékelés között. Mint ahogyan a személyes fejlődés és a szakmai fejlődés közé is?
Ha személyes fejlődésünk nem a társadalom standardizált keretein belül történik, akkor az nem is igazi fejlődés, hanem csak hobby? Ha nincs valami szabvány által behatárolva, akkor olyan érzést ébresztenek bennünk, mintha az egyedüli ’én márkánk’, az értékünk csak a munkánkon keresztül értékelhető. Tehát, ha sok szabadidőnk van az nem OK. Úgy tűnik, mintha nem lenne fontos, amit csinálunk a szervezet keretein túl. ’Ciki’ lett az, ha nem vagyunk elfoglalva. Neurotikus ellentétként éljük meg azt, hogy vágyunk szabadidőre – amit elveszítünk – de valójában magunkba szeretnénk fektetni.
A német filozófus Fridrich Schleiermaher, két évszázaddal ezelőtt leírta azt, ami ma már próféciaként hangzik: az ismétlődő, repetitív munka, ami jellemző a modern gazdaságokra nagy féket jelent majd az emberiség spirituális fejlődésében.
A modern munka, amely kontaktusban tart a saját igényeivel, valójában egy menekülés is tud lenni az ember számára, mert elősegíti, hogy megfeledkezzen a saját belső igényeiről. A belső hangunkat némaságra ítéljük? Az intenzív munka elősegíti a saját magunkról való megfeledkezést, elfedi előlünk azt amit nem akartunk meglátni, vagy azt amit nem vagyunk kész meglátni.
Van egy magasabb oktávja a munkának: a hivatás. Ezt csak kevesen tudhatják magukénak. A hivatás organikus része az életünknek és nem egy eszköz valamihez…
A hivatás tulajdonképpen magával ragadja azt, aki ezt érzi a munkájával kapcsolatosan, idő limit nélkül maga alá gyűri az embert, ha az ebből él. Azoknak az embereknek, akiket az elhivatottság, tehetség, tisztelet, szenvedély vezérel dolgozni annyit jelent, hogy élni és egyféleképpen létezni. Itt már mindegy, hogy amit csinálnak az művészet, tudomány, vallás, kreatív tevékenység vagy akár segítői munka: számukra ez HIVATÁS és egyben az ÉLET maga.