Volt egyszer egy ICF magyar tagozat évnyító piknik a MOM-ban - 2012-01-24
Szerző: Szilágyi Miklós
Viszonylag „új fiú" vagyok én az ICF magyar tagozatában, tavaly április (vagy május?!) óta vagyok tag. Annyira nem régi a coachok között sem. Nem sokkal több, mint egy éve, hogy ezt a ma már életelememmé
Szerző: Szilágyi Miklós
Viszonylag „új fiú" vagyok én az ICF magyar tagozatában, tavaly április (vagy május?!) óta vagyok tag. Annyira nem régi a coachok között sem. Nem sokkal több, mint egy éve, hogy ezt a ma már életelememmé vált, számomra egyértelműen flow-szakmát – némi előismerkedés, elő-olvasás után - egy nagyon klassz tréningre való beiratkozással tényleg elkezdtem.
Még itt a kezemben a kormányfordulat, hogy hol kell lefordulni az utolsó „igazi” munkahelyemhez (12 évig „fordultam le” ott). Jelzem, néhány hónappal később, hogy (ezt a nagyot) váltottam, bizony le is kanyarodtam egyszer a főútról arra, ahol semmi dolgom nem volt már...
De sokan vagyunk új fiúk (és lányok, hála istennek, ez egy elnőiesedett szakma, speciel én nagyon jól érzem magam női társaságban, akármilyen státuszban és leosztásban...) ebben a közösségben, nem egyedül vagyok „új”, bizony sokan vagyunk, pontosan 79-en (2012-01-25 7:30 AM).
Amikor tavaly év elején már a második KPMG reggelin váltottunk szót Cservenyák Tamással, utána megbeszéltük, hogy egyszer majd beszéljünk.
A nálam is újabbaknak, akik például nem jöttek el a tegnap esti évadnyitó „networking”-re: ő az idei magyar elnök, a múlt évi elnök Hegedűs Dóri, a jövő évi elnök Segál Péter, és Bite Barbara titkár, ők 4-en alkotják az idei elnökséget. Természetesen mindhárman aktívan voltak ott tegnap, és mindhárman elbűvölő emberek; jelzem, ez az évi vetésforgó egy jó találmány, az évtized végére már mindenki lesz egyszer legalább elnök, hacsak nem megy fel a létszámunk, mit tudom én, most nem számolom ki, mondjuk 1000 fölé...Nevettek? Ezzel a tempóval..
Szóval, „majd beszéljünk”...ezt ismeritek mind, ebből ritkán lesz valami. De Tamás felhívott, ráadásul nem is rögtön, hanem mondjuk 1-2 hónap múlva. Tehát nem egy héten belül, amikor még friss volt, hanem vezet valamilyen naplót, mit tudom én, lényeg: eredményesen, valahogy megtalálta a számomat, valamit mondhattam, azon az első kettőn, ami felhívta a figyelmét (mi lehetett az, és hogy kerültem elő...érdekes témák ezek...nekem legalább...).
A Duna-Plázában ültünk le egy remek kávéra, valahogy onnan jól be lehetett látni (talán ha egyszer voltam ott előtte) az egészet, nem volt nagy mozgás, délelőtt volt, nagyon jót beszélgettünk. Azt hiszem, akkor olyan 30 körüli volt a létszáma az ICF magyar tagozatának, és Tamás a többiekkel együtt (akkor még Dóri volt az aktuális elnök) nagyon szerette volna, ha 50 fölé felmegy, mert akkortól „vesz minket emberszámba” az amerikai központ.
Vigyázat, az elején nekem se volt tiszta, melyik tagság hová is tartozik. Például, ha rámész a http://icfcoachklub.hu –ra, a számláló 104 tagot mutat, ez a klub-tagok száma, klub-tag lehetsz, ha feljelentkezel a site-ra. Az ICF magyar tagozatának 79-es létszáma azokat számolja, akik befizették a tagdíjat az amerikai központnak, és akkor még van az ICF Magyar Egyesület Tagozat is, amelyiknek szintén nőtt a létszáma.
A tegnapit találkozó arra volt szánva, hogy legyen egy ilyen évad-nyitó ismerkedési, beszélgetési, networking alkalom. Olyan drasztikusan ment fel a létszámunk (nem csoda, ha nem tudjuk utolérni...), hogy bizony az egész csapat talán soha nem fog tudni összejönni egyszerre, mégis legyen lehetőség egy kicsit szabadabban ismerkedni egymással.
Van/lesz egy alap-struktúrája a közös találkozóknak, ezt kommunikálja a vezetőség a különböző fórumokon, nézzétek meg, figyeljétek a mail-eket, erre most nem térek ki. Ehhez képest volt plusz ez a tegnapi, és azért ezen se csak szabad beszélgetés volt. 2 rövid, hogy szokták, „gondolatébresztő” előadásra azért itt is sor került.
Vass Andi (ő mondja így a bemutatkozásnál: „Andi”, nyilván Andrea; egyébként Dórát is kérdeztem korábban, ő meg a Dórit preferálja) az ICF brand-ről beszélt.
Andi az új (vagy az első? ezt ne moderáld ki, Tamás, nekem nem kell tudni...) helyi brand nagykövetünk, az előadás slide-jai angol nyelven voltak, ez senkit nem zavart, aminek örültem, de természetesen Andi magyarul kommentálta. Andinak ez az eredeti szakmája, ebben dolgozott, tudja is in and out. És (és-sel nem kezdünk mondatot, csak én...) ez csak a kezdet, volt szó róla, hogy ha lesz érdeklődő, egy néhány órás workshop-pal folytatnánk, hogy hogyan tudjuk ezt a brand építést itt és most, magunknak hatékonyan segíteni (again, figyeld a mail-eket).
Dóri egy belga tagozati metafórát hozott egy barackról, ami mi vagyunk, ICF coach-ok együtt: a központi ICF adja a barack magját, mi, helyi tagozatok, coach-ok pedig a húsát (ő kicsit jobban mondta, ennyi maradt meg...). Segal Péterrel és Andival érdekeset beszélgettünk utána arról, hogy hogyan lehetne ezekbe a high (marketing) concept-ekbe igazi, helyi, konkrét levegőt lehelni. Az a cél, hogy az ICF coach-nak lenni rang legyen. Ezért mindannyiunknak tenni kell és érdemes. Az, hogy bemondjuk, ráírjuk a névjegyünkre, hogy ICF, meg ACC, és utána nagyon jók, meggyőzők vagyunk a feladat ellátásában, az, ahogy Péter fogalmazott: „...goes without saying”, de azért nagyon fontos, hogy előttünk legyen, hogy nemcsak magunkért „harcolunk...”.
Egy mellékszál volt Andi prezentációjában (szerintem nagyon fontos, előtte vele, utána másokkal is beszélgettünk erről), hogy a brand-építéshez tartozik az is, hogy ez az alakuló, céhesedő, közösségi érdekeinek hatékony formáit kereső, és azt számos (ilyen fázisban természetes) konfliktuson keresztül magát egyre jobban megtaláló szakma (ma már EU által bejegyzett, hazai szakmai képviselettel és bimbozó kamarai jelenléttel is rendelkező SZAKMA) ne belső elvi, szakmai, nem feltétlenül fair eszközöket felvonultató harcaival mutassa meg magát a világnak.
Példákat említettek arra, hogy különböző fórumokon, blogokon előfordulnak olyan szakmai viták, ahol mindkét oldalon coach-ok megkérdőjelezik egymás illetve egymás alkalmazott módszerének autentikusságát, hatékonyságát. Egy olyan segítő szakmában, ahol – tetszik nem tetszik – tényleg nincs egyetlen üdvözítő megoldás. Ahol – majdnem – minden a segítő, a coach személyiségén múlik. Ez pont az a terület, ahol a büdös életben nem lehet bebújni egy szakmai eljárás, egy módszer, egy technika mögé. Olyan van, az mondható, hogy egyes irányzatok nagyobb területet, többfajta problémát fednek le, mint mások és ezért több esetben alkalmazhatók.
De, bocs, ez az a szakma, ahol, ha megtanultad a létező legnagyobb területet lefedő eszközöket, technikákat, módszereket (és, a nagy oktatási dömpingben valahogy meg is kapsz egy vagy akkreditált, vagy nem „diplomát”), és leülsz valakivel, egy csoporttal egy coaching folyamatra, és nem vagy elég „komplett”, nem vagy elég autentikus, nem tudod eléggé kezelni (rosszabb esetben nem is tudsz róla, hogy vannak...) a saját szűrőidet, amelyeken keresztül Te magad is (bizony szükségszerűen) torzítva látod valamennyire a világot, megbuksz, mint ide Lacháza. A blöff itt nem jön be. Ennyi.
Azt beszéltük hogy jó lenne (ha valaki megszervezné...tette megint világossá Tamás) összehozni a nagyon különböző módszerek, megközelítések képviselőit szakmai vitára, hogy ne üzengessenek egymásnak, hanem időnként mérkőzzenek meg nyílt (sisakos?) vitában. Kiderült, hogy ez nemcsak kis ország (tegnap két találkozón is találtam erre számos példát), de ráadásul minden volt már valamikor, elhangzott, hogy ilyen típusú találkozó is volt már szervezetfejlesztői szinten nem is olyan régen, részben a coachinggal átfedhető előadókkal/vitázókkal. OK, akkor hajrá, legyen coachoknak is (jelzem – Tamásnak - én blog-írásban jobb vagyok - legalábbis magam szerint – mint rendezvény-szervezésben...).
Ez a tegnapi piknik volt, mindenki valamivel a hóna alatt érkezett. Mondjuk, lehet, hogy volt más is kivétel, mindenesetre én elfelejtettem ezt a feature-t, viszont mondtam Bite Barbarának (nem beavatottaknak, új titkár, mindenes, a 2013-as elnökkel együtt választottuk meg őt is még tavaly év végén), hogy ennek fejében nem is fogok enni semmit, mert én meg erre a találkozóra a régi kollégáimtól érkeztem (tudjátok az a cég, amely felé még néha önkéntelenül lefordulok, ha arra járok...), akikkel a zuglói Trófeában ettünk egy jót. Speciel én a gulyás-levesükből (egy kis még meleg sajtos pogácsával megbolondítva) kétszer is vettem, de a hortobágyi palacsinta se volt rossz.
Többször is leszünk majd ezen az új helyen, a régi MOM-kultúrházban, tudjátok a régi kongresszusi központnál, ott a hegyoldalban, rögtön a BAH-csomópont után, az a hengerformájú épület. Én tőzsgyökeres pesti vagyok (nem budapesti, pesti), 36 évig éltem a Ferenc körúton, a 3. emeleten, tudjátok olyan gangos házban az utcafronton, ami mondjuk az Idő van-ból köszön vissza. Csak az utolsó 15 évet éltem Dél-Budán, Új-Budán, a 7-es mellett, Budafok-Tétényben, erre „befelé” (előtte sokat) régen jártam. Hát, nagyon megszépült, kiépült, megváltozott.
A régi konferencia központ parkjának végére derékszögbe odaépült, számomra újdonságot jelentő újabb konferencia központ és étterem fölött nagyon szokatlan volt megtalálni ezt a régi patinás helyet, ahol például az Olimpia játszott valamikor, Horváth Charlie énekelt, még nem a jég dupla whisky-velt...Ennek az épületnek a kupolatermében voltunk (pont ott voltak a táncos, élő zenés bulik), 30-valahányan voltunk most, elfértünk volna 79-en biztos, állítólag 200-an is, meglátjuk, de az azért már sűrű lesz...Körben érdekes kiállítás keretezte a falon az egészet, ahol természeti, főleg fa-szerkezeteket ábrázoló fényképekre rádolgozott naív, népies ikonszerű festett portrék vettek minket körül.
Egy másik prezentáció a CSR-ről szólt, a társadalmi felelősségvállalásról coaching szempontból. Schaffer Beáta szintén gondolatébresztőnek szánta rövid prezentációját, aminek az a propos-ját a február eleji coaching hét adja, ahol például a Corvinuson fogunk néhányan egyéni és csoport coaching-ot tartani.
Gondolj bele, melyik szakmában „jön” természetesebben a gondolat, hogy segíthetjük a hátránnyal indulókat, a kezdő vállalkozókat, start-up-okat, akiknek erre még nem telik...(emlékszem, milyen erőltetett projektekkel tudnak előjönni máshol például irodában dolgozók számára a HR-esek, tudjátok, hozzuk rendbe a játszóteret, vagy fessük ki a padot a buszmegállóban...jó, ha valaki olvassa, és elfintorítja: „Mi bajod van ezekkel, ezek is hasznosak...”, annak csókolom a kezeit...).
Beszélgettünk kamara-beszélgetésekben még arról, ki hol tart, megemlítődik ilyenkor egy-két érdekes projekt, mediáció és nem kevés aktuális társadalmi felelősségvállalási projekt.
Az egyik sarokban pedig megalakult néhány széket körbe rendezve a 2012-es, új etikai bizottság (a korábbinak Segal Péter volt az elnöke, aki most, hogy elnökségi tag lett, a jövő évi elnöknek választottuk a múltkori utolsó ülésen, átadta a helyét). Esett szó a szervezeti, a közös országos coaching szervezeti jövőről, a kamarákról, amelyek szintén most alakultak. Ez mind nagyon új terület, még az elhelyezkedés és a helyezkedés folyik, hogy ki mit talál ki először és stippi-stoppolja le legalább egy időre valamelyik csap (akkreditáció, ki oktathat, ki lehet coach, ilyen kis semmiségek csapjai) melletti fő helyet.
Egy csomó piknikre hozott kaja, pia megmaradt (Barbara, Dóri ijedten kérték a végén az elszállingózókat, hogy az Isten szerelmére, vigyenek már el magukkal valamit....). A legtöbbször Péter házi (!!) lekvárja került szóba, amit általában egy-egy szintén szervírozott kuglófszelettel ettek.
No, ha ezzel nem tudtam kedvet csinálni Nektek egy következő ilyen networking bulihoz, akkor legközelebb írja más a beszámolót.