A válság kezdetén
Még a válság megjelenésekor történt. Szerintem ez még az az időszak volt, amikor senki nem hitte, hogy ez tartós lesz és nagyobb baj lesz itt, mint azt elsőre gondolnánk. Mindenki csak legyintett „az én helyem biztos, nem kell félni
Még a válság megjelenésekor történt. Szerintem ez még az az időszak volt, amikor senki nem hitte, hogy ez tartós lesz és nagyobb baj lesz itt, mint azt elsőre gondolnánk. Mindenki csak legyintett „az én helyem biztos, nem kell félni”, vagy „ez hamar elmúlik, nem lesz itt nagy gond”…
Tulajdonképpen ezekben a napokban nyílt fel a szemem, hogy itt minden alaposan meg fog változni, valamit lépni kell, ha nem akarok éhen halni.
Sorban mondták vissza a munkákat, a lehetőségek száma mélyrepülésben volt.
Na, akkor nincs mit tenni, el kell kezdeni fix állás után nézni, hátha az jobb. Tudtam, hogy ez nem nekem való, de a kényszer nagy úr.
Jelentkeztem tehát egy olyan multihoz, aki telekommunikációval foglalkozik. Semmit nem tudtam róla, nem voltam ügyfelük sem. Elmentem az interjúra. A recepción alig akartak beengedni, a vérmintám is elkérték, miközben szerencsétlen férfi alig tudott írni. Az ilyen embereket mindig nagyon megsajnálom, ugyanakkor azt is gondolom, elég kellemetlen a cégnek, ha egy analfabéta fogadja a vendégeket. Az egész épület egy hatalmas labirintus, nyitott irodák, minden kék. Olyan hűvös jellege volt, hogy már ott visszafordultam volna szívem szerint.
Beültünk öten egy tárgyalóba. Mindenki fiatal volt, talán még nálam is fiatalabbak, mind férfi, csak a HR-es kislány. Tényleg kislány volt, ez minden szinten megmutatkozott. Gondolom gyakorlaton volt, vagy éppen most végezte el az egyetemet, nem tudom. Az biztos, hogy tapasztalatlan volt, én nem látta az összefüggéseket a kérdések között. Ezzel szemben soha nem találkoztam még ennyire empatikus emberrel. Ő volt a csapatban az egyetlen, aki megértette, hogy aki nem dolgozik, az nem is eszik.
A fiúk ezzel szemben az a fajta fiatal menedzserek voltak, akinek ez az első munkahelye, úgy fél-egy év alatt kinyújtott kézzel már eléri az igazgatói pozíciót, van kb. 20 millió forint hitele, mert most az a trendi. Végül is harminchárom-harmincnégy évesen nem élet az élet a kétszintes pest megyei családi ház és vadiúj autó nélkül. Némelyik már nős, és talán van gyereke is, így még nagyobb a tekintélye azokkal szemben, akik kislakásban, hitel nélkül és ésszel élnek. Szóval a fiúknak a svájci hitelnél már csak az arcuk volt nagyobb. Egyszer sem néztek a szemembe még a kézfogáskor sem. Lekezelő, unott pofával vonultak fel, mint a királyi tanács.
Beültek a hosszú tárgyalóasztal mögé egysorban, én velük szemben, mint a sorozóbizottság (abortuszbizottság) előtt. Borzasztó élmény volt. Amelyik le tudta venni a szemét egy pillanatra a mobiljáról, az kérdezett valami marhaságot, de a válaszra már nem figyelt. Egy pillanatra ránéztem a HR-es lányra, és nagyon együtt érzően pillantott vissza. A szeme azt mondta: ”ne haragudj, szerintem is barmok, de nem én tehetek róla…”
A hab a tortán az ilyen estekben mindig az, mikor megkérdezik, miért akarok visszamenni az alkalmazotti létbe a jó kis szabadúszó lét után? Ilyenkor mindig el kell mondanom, hogy a szabadúszó lét sokkal keményebb, nehezebb, mint aki napi nyólcban húzza az igát, de ezt senki nem hiszi el.
Gondoltam őszinte leszek, vagy legalább is mondok valami olyat, amire felfigyelnek és egy pillanatra én leszek a fontosabb a mobil helyett.
- „Azért szeretnék visszamenni a munkavállalói létbe, mert a tréning ipart elérte a válság. Nincs munka, nekem pedig van lakásom, és a fotoszintézist még nem tanultam meg.”
Felkapták a fejüket. Volt, aki elmosolyodott, volt, aki felháborodott és tiszteletlenségnek vette az őszinteségem, de a fővezérnek csípőből ez volt a válasza:
- „Jó, ezt értem. De mi lesz a válság után? Azonnal visszamegy szabadúszónak?”
- „Nem tudom mi lesz. Ön tudja, mi lesz a maga munkahelyével fél év múlva? Maga mennyire biztos abban, hogy ezt a céget nem érinti a válság, és nem fog elküldeni néhány hónap múlva, mert csökkenteni kell a költségeket. – mondtam nagyon visszafogva magam, alig tudtam az agresszióm visszanyelni. Legszívesebben letuszkoltam volna a mobilját a torkán…
Kinevettek… Hangosan… Miközben felálltak, hogy megszabaduljanak ettől a röhejes jelentkezőtől, félvállról odavetette cinikus mosollyal a szája szegletében: „Ez a cég biztos. Itt nem lesz leépítés…”
Hát tévedett. 2009-ben 22%-ot vesztett a cég profitjából, és volt bőven elbocsátás is.