Egy igazi támogatót keresünk...(3) az ordító pincér
Ezek szerint jó közönség voltam, mert a határidő lejárta előtti napon kaptam egy sms-t, mehetek a végső megmérettetésre. Hirtelen nem tudtam, örüljek vagy sírjak. Vagy kínomban örüljek és sírjak egyszerre. De elmegyek, mert hátha
Ezek szerint jó közönség voltam, mert a határidő lejárta előtti napon kaptam egy sms-t, mehetek a végső megmérettetésre. Hirtelen nem tudtam, örüljek vagy sírjak. Vagy kínomban örüljek és sírjak egyszerre. De elmegyek, mert hátha felvesznek, és hátha ki is bírom összeszorított fogakkal azt a néhány hónapot, amíg nincs más, vagy amíg nem kapok gyomorfekélyt. Addig legalább van pénzem.
Az utolsó alkalommal ugyan abban a teremben voltunk hatan. Bementem, és megkerestem azt a figurát, akivel eddig még nem találkoztam. Biztos ő a külsős tanácsadó. Ősz hajú, agyondohányzott hangú férfi extra drága öltönyben, az órája drágább, mint a kocsim. Ujján pecsétgyűrű, és a cs hangokat olyan furcsán, előreeső alsó állkapoccsal ejtette ki.
Indulok felé, hogy bemutatkozzam, közben a többiek a helyüket keresték. Nyújtom a kezem, jó napot kívánok, ő is nyújtja és megszólal: Nyugodtan tegezzé’!
Hoppá, ezt nem fordítva kellene? Lefagyott az üzleti mosoly az arcomról, megfordultam és elindultam a helyemet keresve. Csak annyira voltam bátor, hogy magam elé mormogva jegyeztem meg, miközben a szemem majd ki esett elkerekedésében: ha már ilyen jól nevelten felajánlottad, én sem gondoltam másként.
A férfi csak ordítva tudott beszélni. Zengett az egész irodaház a hangjától. Büszkén mesélte, milyen sok helyen dolgozott, ki mindenkit ismer. Gyakorlatilag akit nem ismer, az nem létezik. Legtöbbet a pincér időszakát emlegette. Hát jó, legyen Pincér. Pincér még sosem mondta nekem, jó szakember vagyok-e vagy sem.
Első feladat a bemutatkozás volt. Szokatlan módon mindenki helyben volt, nem egyesével kellett a zsűri elé járulni. Csak röviden, lényegre törően a nevet, az iskolákat és az eddigi munkákat kellett előadni azzal együtt, hogy miért akarok itt dolgozni. A jelentkezők többsége ugyan ebből az iparágból jött, így sok közös ismeretségre derült fény. Kiment az első jelölt. Belekezdett, de másfél mondatnál messzebb nem jutott, mert záporoztak a kérdések: és ott ismered a Kovács Ferit? Vele is dolgoztam 5 évig. … az milyen volt? …NEM EZT KÉRDEZTEM BAZMEG!... ez nem érdekel, a LÉNYEGET!... innen miért jöttél el?... milyen sikereid voltak?... AZ NEM SIKER, AZ EGY SZAR!...
Szóval ordított megállás nélkül. És káromkodott szintén megállás nélkül. Ahogy összeszámoltam az éveket, ki mindenkivel dolgozott együtt 10-20 évig, úgy 120 évesnek kellene lennie az átfedésekkel együtt. Úgy éreztem magam, mint a katonaságnál: „Szedje a szaros lábát magasabbra, kopasz!”
Az első időkben mindenkibe belefagyott még a gondolat is, majd kínunkban röhögtünk. És remélem volt olyan is, aki azt gondolta, amit én: ez egy szánalmas barom, aki otthon bekúszik a szőnyeg alatt, és a pénzét forintra leszámolja a mamának. Az mindenesetre szinte biztos, se az anyja, se az apja nem simogatta és ölelte meg soha.
Ez az egész bemutatkozás semmi más hasznot nem hozott, mint hogy megtudta magáról, ő következik Jézus Krisztus után a sorban… vagy előtte. Az én bemutatkozásom során senkit nem ismert, akit említettem. Pedig elvileg ugye kollégák vagyunk a tréneri piacon. Még csak azokat a módszereket és iskolákat sem sejtette, ahová jártam és tanultam.
A következő megmérettetésben össze kellett írnunk, mi a legfontosabb abban a munkában, amire jelentkeztünk. Mindenki felírta egy post it-re, kiment a flip chart-hoz és egyesével elmondta. Aztán hozzátette: na, ez rendben van, de kimaradt még valami. Mire gondolok?... NEM ERRE, EZ HÜLYESÉG!... EGY NAGY SZART, EZ BAROMSÁG!...
Természetesen nem találtuk ki, amire gondolt. Talán azért, mert nem vagyunk Uri Geller leszármazottai. A barkóba játék után az ebédszünetben a hat jelöltből öten együtt ettünk. Azon tanakodtunk, ez az ember mindig ilyen, vagy csak a stratégia része ez a színjáték? Volt, aki korábban találkozott már vele, és akkor is ilyen volt. Így hát arra szavaztunk ilyen. Nincs itt semmilyen játék. Az egyik nő megkérdezte a csapatban, visszamegyünk-e a szünetről tovább szívatni magunkat? Visszamentünk.
Egy szituációs gyakorlat következett, ahol ketten a jelöltek közül kaptunk szerepet, a megfigyelő pedig az egyik vezető volt a cégtől. Pincérünk meg körbejárkált, belehallgatott, majd az összefoglalásban mindenkit elküldött az anyjába, hogy miért beszélt ilyen sokat. …EGY TÁMOGATÓNAK KUSSOLNI KELL, AZ A DOLGA!...
Ma ez az "igazi támogató" Magyarországon...
Végig a nap folyamán figyeltem a bent ülő és vadul jegyzetelő vezetőket is. Vajon ők hogyan bírják ezt az ordenáré pincért? Zavarban voltak, néha ők is kínjukban nevettek. Az egyik vezető nő volt. Őt folyamatosan ellenőrző kérdésekkel bombázta:…ugye Pirilke?... Így van Pirike?... És Pirike vadul bólogatott még a legnagyobb marhaságra is. Szerencsétlen nő annyira félt a Pincértől, hogy még arra is igennel felelt volna, ha megkérdezi: ugye férfi vagy, Pirike?
A nap végén már csak a felmerülő kérdésekre volt lehetőségünk.
- Te figyelj, Pincér! Anyád sosem simogatott meg gyerekkorodban?